Ez az én történetem

Vajon miért a rossz emlékekre, emberekre, eseményekre emlékszünk a legtisztábban? Miért azok a múltbéli események kínoznak minket, amiket akkor sem szívesen éltünk át? Miért ne lehetne törölni a memóriánkból azokat a pillanatokat, melyek azóta is ezer tű erejével szurkálják a lelkünket? Vajon csak arra emlékszünk, amire akarunk, és az ember magától akar szenvedni? Talán egy feldolgozási folyamatot várunk ezzel, ami sosem jön el? Bla, Bla, Bla.

Szóval a nagydumás, cserfes szemüveges szöszit mindenki imádta. Még az óvodám igazgatónője is, aki szerintem azért annyira személyesen nem is ismerte a kicsiket. Engem nagyon szeretett, Ludmillának becézett. 
Nagyon anyás voltam a kezdetektől, pedig a klisék és az agyturkász könyvek, valamint egyes urbán legendák szerint a lányok inkább apásak. Akkor még lehettem volna talán... vagy tudom is én.

Egy sötét őszi reggel volt. Nem volt hideg, de már sötét volt reggelente... mit reggel, hajnal. Anya három műszakban dolgozott a kórházban és ezért hamarabb be kellett az oviba dobnia. Emlékszem, egy kék ruha volt rajtam, aminek fehér kis fodros gallérja volt, vagy nem. Ez rémlik. Anya leültetett a terem elé, majd felszaladt valakinek szólni, elköszönt, majd elment, én pedig visítottam, mint a fába szorult féreg. Azóta sem szívesen engedem el, pedig ,te jó ég, már évek óta nem lakom otthon.

Talán ott kezdődött minden, amikor egyszer leraktak a nagyszülőkhöz. Az az első emlékem arról, hogy nem bírtam feldolgozni azt, hogy anya nélkül kell valahol aludnom, lennem. Sok esetben hisztinek gondolják külső szemmel az emberek az így viselkedő gyerekeket, de van, amikor a mélyére kell nézni a lelkének. Legtöbb esetben persze az elkényeztetés az oka, de nálam nem ez volt.
Szóval sötét volt, talán az eső is szemerkélt. Még volt kocsink, talán a Wartburg. Elköszöntünk, majd a teraszról láttam, ahogy a vaksötétben izzanak a fényszórók, az autó kitolat, a szüleim pedig elhajtanak vele. Akkor kaptam először ilyen "hisztirohamot", onnantól a dolog már megállíthatatlan volt. 

Felfogni gyerekfejjel, amit átéltem? Lehetetlen. Ahogyan talán említettem már, nem emlékszem a gyermekkoromra. De azokra a momentumokra, amelyek később is megkeserítették az életemet, élesen, fájóan.

Ilyenkor sírtam, zokogtam, nem tudtam aludni, vagy álomba sírtam magam.

Aztán jött egy nagyon rossz korszak... Szóval térjünk a lényegre...

Mit tehet olyankor egy gyerek, amikor annyira hamar fel kell nőnie, hogy elfelejti azt is, hogyan kell kimutatnia azokat az érzelmeket, amik amúgy teljesen természetesek ilyen korban. Elmondhatatlan rossz visszatartani a könnyeket, mert látom az édesanyámon, hogy van éppen elég baja anélkül is, hogy még engem is vigasztalgasson. 
Borzalmas a tudat, hogy sosem tudhatom meg, hogy miben más, amikor van anya, apa és még szeretik is egymást.
Azt hiheti aki nem élt át ilyet, hogy mivel ez annyira "népszerű" dolog mostanában, így a résztvevők olyan könnyen túllendülnek rajta, mint amilyen könnyen elfogadja a nép, hogy a mai házasságok több mint 60 (!!!!) százaléka végződik válással. Nem tudok más szemével látni és szívével érezni, hiszen ez egy olyan dolog, amit kívülről nem látsz az emberen. Én is egy vidám lány vagyok. Vidám, bolond, bulis, nagyszájú. Ennek ellenére nem tagadnám, ha egy félig ismeretlen ember rákérdezne, hogy egy 10-es skálán mennyire törtem meg ettől a folyamattól. És csak azért mondanék 9-est, mert kicsi voltam és nagy részét fel sem fogtam.

- Mondjad Hizsnyik! - veszi fel a telefonját apám. Ez a név a főnökét takarja, a telefonból kihallatszó női hang azonban valamiért azt sejteti, hogy mégsem a főnök úr az. Ilyenkor mindig kis időt kért a mindenféleképpen férfi beszélgetőpartnertől, majd olyan helyre távozott, ahol mi, és legfőképpen anyám már nem hallhatja a beszélgetést. Baromi átlátszó volt. Nem is értem, hogy egy férfi hogyan lehet ilyen buta. A nagydumás hipercsődörök hiszik magukról, hogy a legjobban hazudnak. Ha valamit viszont megtanultam a szüleim házasságából, az két dolog : hogyan hazudjak tökéletesen, és tudjam mikor hazudnak nekem. Ez a kombináció amúgy iszonyatosan rossz emberré tehetne, ha használnám. Persze nem teszem.

Amúgy nekem is egész életemben hazudott. Persze még a mai napig előfordul, hogy elhiszem, mert a vért nem tudom lecsapolni magamból... Valahogy nem tudtam őt sosem utálni pedig bőségesen adott rá okot. 
Sőt, amikor el-elköltözgetett, de jár fel meglátogatni engem, akkor sosem kedveskedett nekem semmivel. Anya mesélte, hogy egy csokit, vagy játékot, vagy akármit hozhatott volna, de nem. Leült a konyhába szétterpesztett lábbal, udvarolt egyet anyámnak, biztos rám is tett valami megjegyzést, kért egy kávét és ment is. De én úgy tekintettem rá, mint egy istenre. Talán azért, mert elérhetetlen volt, és azt éreztem, ki kell érdemelnem a szeretetét és törődését, mert biztosan csak akkor jön hozzám, vagy visz el valahova magával, ha jó vagyok. Visszagondolva jó hülye gyerek voltam. Még én szerettem volna megfelelni annak, aki elhagyott engem.
Néha amúgy azt a legnehezebb felfogni, hogy én ezen nem változtathattam volna. A tény pedig, hogy a mai napig magamat okolom azért, hogy végleg elmúlt valami fontos az életemben, gyilkos.

Egy boldog karácsony este. Anya elzavart apával a játszótérre hóembert építeni, mert neki "dolga" volt. Persze, hogy dolga volt, mert 20 perce volt, hogy feldíszítse a karácsonyfát, odarakja alá az ajándékokat, megterítsen, és mindent tökéletesen elrendezzen, mire a kicsi lánya és a hálátlan disznó ex férje visszatér. Ebből az estéből arra emlékszem, hogy a McDonalds akkori HappyMeal menüs ajándéka egy plüss malacka volt, és én a malackámat adtam oda anyának. Még arra is emlékszem, hogy anya mit kapott apától. Edénykészletet. Biztosan jól éreztük magunkat, nem tudom. 

A fura ezekben a be-beugró emlékekben, hogy hiába jut egy ilyen karácsony eszembe. Mondhatni teljesen felesleges. Mi a frászért traktálja saját magát az agyam, mikor tudja, hogy semmi szükség arra, hogy ezek előjöjjenek. Miért kellene 21 évesen rájönnöm, milyen is a család, mint olyan? Mi szükség van arra, hogy a törött szárnyú haldokló veréb másik szárnyát is letörjük? Csak még jobban szenved, mert úgysem hal meg ettől. 
Van, amikor jobban megviselnek az emlékek. A karácsonyt például pont nem szeretem. Általában, ha kérdezik miért, mindig azt hazudom, hogy elcsépelt, anyagiassá vált ünnep. Pedig nem így gondolom. De vannak dolgok, amik nem összeragaszthatók.... és ez az ünnep pont azt hirdeti, hogy minden megjavítható, együtt a legjobb, együtt könnyebb, együtt KELL.....bla bla bla. És akkor mi van, ha nincs kivel együtt? Ugyan már! Az szereti a karácsonyt, akinek ez sima ügy. Nekem természetesen ez sem volt az.

Minden évben a karácsony a mai napig egy országos körtúrára hajaz. Lassan majd szépen megmondom a rokonoknak, hogyha látni akarnak, akkor ne haragudjanak, ha nem kapnak ajándékot, mert elmegy a pénzem vonatra. De tényleg. Oké, ne forogjon minden a pénz körül, de lássuk be, ahhoz, hogy én Budapestről hazajussak Miskolcra, meg vissza.... meg a nagyihoz meg vissza...., meg a másikhoz meg vissza, meg apámhoz, meg vissza...az egy kicsit merész. Egész december a tervezésről szól. Hányadikán, kihez? Ki fog megsértődni? Ki nem? Kiről mondjak le idén?... És ki mond le rólam idén.

Természetesen ez nem volt másképp régen sem. Mint egy kölcsönözhető DVD, úgy voltam oda-vissza dobálgatva. Apámék az esetek többségében pedig a piacról összevásárolt szirszarokkal szúrták ki a szememet, nyilvánvaló volt, hogy én voltam a listán az utolsó, rám sosem maradt pénz, de nehogymá' elmondja a gyerek az anyjának, hogy nem kapott semmit. Bár inkább ne kaptam volna semmit.

A nagyszülőknél éreztem én magam igazán otthon. Még talán most is így van. Ott minden évben ugyanaz volt a menetrend, és oda sosem az ajándékok miatt mentem. Pedig a gyerekeknek természetesen az az elsődleges. 
Szendrőben az asztalra felpakolt ritkás lucfenyő állt, minden színes borzalommal és villogós, zenélős égősorral. Ott ez volt a módi, nagyanyám szereti a giccset. A hidegszobában, ami azért volt hidegszoba, mert sosem fűtöttek, csak ha muszáj volt, azt a szobát nem használták, csak apámék kiskorukban. Szóval az volt minden összejövetel helyszíne. A hosszú asztal gyerekként végtelennek tűnt, a csipketerítőt pedig mindig leettük. Zsúfolásig volt minden finomsággal, mert apám ágáról, amikor nagy ritkán összejöttünk, egy kisebb hadsereg tódult a házhoz. Voltunk mi hárman unokatesók Katinkával és Attilával, apa, Béci bátya, Mama, Papa és mindig volt valami távoli rokon, vagy közeli családbarát aki ott volt velünk. Élettel teli pillanatok voltak ezek, pezsgett körülöttünk minden. Ilyenkor elhittem, hogy nekem nem is rossz, de most már csak egy mézes-mázos csalogatónak gondolom.
Komjátiban más volt. Komjátiban mindig az emlékek, a meghittség és a csend volt a fő pont. Hangulatos családi összejövetel 5-6 fővel, egy kis fával a középső szobában, amin egy csomó Szlovákiából hozott, most már retrónak számító üvegdísz ékeskedett. Természetesen az évek hosszú sora alatt ezeket a macskák összetörték.

Szóval karácsony. Ha az otthoni, gyermekkori karácsonyokról szeretnék beszélni, nem tudnék. Arra az egyre emlékszem, amit fent említettem. Illetve még egyre, de haladjunk időrendben. Azért maradtak meg a nagyszülősök, mert ott éreztem igazán boldognak magam. Félreértés ne essék, anyával és apával is biztosan boldog voltam, amikor még együtt voltak, voltunk... De nem emlékszem.